Naná! Vágná rá azonnal minden utazás-imádó a választ. És nem tévedne. Utazni tényleg megéri. Legyen szó egy pár napos kiruccanásról, vagy két hetes nyaralásról, járjunk épp belföldi utakon, vagy tapossuk egy másik ország utcáinak kopott köveit, (el)utazni az egyik legjobb dolog, amit magunknak ajándékozhatunk.

Még úgy is, ha már az üdülés első napján az az érzés kerít hatalmába, hogy rossz ötlet volt ide jönni, és az egész nem ér így semmit. Még akkor is, amikor a tömegközlekedés az őrületbe kerget, a hőségtől nem jutunk levegőhöz, izzadunk, az idegeink pattanásig feszülnek, a többi idegesítő, tapintatlan turistával kell konkrétan megharcolni egy ülőhelyért, és még így is utolér a rosszullét, és a végállomás előtt jó pár megállóval le kell evickélni a buszról, mert menten elájulunk. 

Na, ki szavazna arra, hogy így induljon a nyaralása?

Én nem. Nem is így terveztem, mégis így alakult. És igen, ilyenkor talán azt kívánjuk, bárcsak a védelmet nyújtó otthonunk falai között lehetnénk... arról álmodozva, hogy itt nyaralunk. :D 

De aztán fordul a kocka. Egy kellemes esti séta közben, amikor már a kánikula is kegyesen odébb állt (legalábbis másnapig), egy békésen úszkáló, csodaszép hattyú mellett megtorpanva elmélázunk, hogy mégis erre volt szükségünk. Nézzük a helyieket, ahogy a mindennapos esti rutinjukat végezve, különféle horgászbotjaikkal egymás után sorakozva, állnak a tó partján és kiegyensúlyozottan végzik a gyakorlott mozdulatokat. 

A tó vize sötétkékre vált, csak a hold és a körben magasodó hegyoldalakon álló épületek fényei csillannak meg a felszínén. Mint egy pompás gyöngysor, amit minden este magára ölt a táj. 

Reggel a nap sugarai már tüzesen verődnek a tóra néző erkélyre. A látvány bámulatos. Alattunk autók száguldanak el, a kis bárban helyi férfiak iszogatnak és hangosan beszélgetnek. Hajók és motorcsónakok fodrozzák a smaragdzöld vizet. Egy séta a tó mentén húzódó ösvényeken, színesebbnél színesebb virágok, hajókázás a tavon, az érzés, ahogy a szél belekap a hajadba, kikötni egy városkában, ahol tarka házak sorjáznak és emberek nyüzsögnek. Ez a hely tényleg elképesztő. 

És ekor már biztos. Minden döccenő ellenére is, utazni érdemes. Mert így fedezünk fel más világokat, eltérő perspektívákat, ismerünk meg kultúrákat, kóstolunk ínycsiklandó ízeket, merülünk el egy hely varázsában. Utólag pedig úgyis a szép marad meg, a nehézség elhalványul, tapasztalattá alakul, és legközelebb talán már nem kell egy buszon tolongva utaznunk. De ha mégis? Talán úgyis megéri. :) ♡

Előfordult már veled is, hogy azt érezted, nem tudod, hogyan tovább? Amikor ezer és egy gondolat dübörgött a fejedben, de valahogy nem voltál képes egyet kiszűrni közülük, ami a megoldás lehet.

Volt már olyan, hogy kitűzted a célod és elhatároztad, hogy el fogod érni, mégis olyan volt, mintha semmit sem haladnál felé? Sőt inkább minden erőfeszítésed ellenére egyre távolodnál tőle? 

Mondtad már valaha azt magadnak, nekem ez úgysem fog sikerülni? Amikor hiába lebegett a szemed előtt a célod, mégis szinte minden gondolatoddal csak szabotáltad saját magad, a munkádat és a haladásodat is. 

Azt hiszem, mindannyiunk fejében megfordultak már hasonló gondolatok az életünk során. Valamiért annyira természetesnek vesszük, hogy kritizáljuk saját magunkat, és beletaszítsuk önnön lényünket egy megfelelési kényszerekkel teli, tökéletességre törekvő spirálba, hogy közben fel sem tűnik, mennyi energiánkat elpazaroljuk minderre. És akkor persze, hogy nem lépünk egyről a kettőre. Így azonnal jöhet is az "igazoló" felismerés: hát igazam volt! Nekem semmi sem sikerül. Nem is értem, mit hittem? Inkább bele se vágtam volna. Ez nem nekem való. Én nem vagyok ehhez elég jó. Nekem nincs megfelelő tapasztalatom és rátermettségem ehhez.

Ismerősen cseng bármelyik rész is? Ha igen, akkor megsúgok valamit, amit eddig talán soha senki nem mondott neked, de mától vésd jól az eszedbe, írd le egy papírlapra, ragaszd ki a hűtődre és minden nap olvasd el, ha kell tízszer vagy százszor is: te születésedtől fogva fénylő csillag vagy.

Idegennek hangzik? Úgy érzed, nem rólad szól? Nem baj, akkor mondogasd addig magadnak, amíg végre el is hiszed. Te igen is, egy fénylő csillag vagy, akinek bármi sikerülhet, aki elég jó, bármibe is kezdjen, aki bármit képes elérni, ha azt egyszer a fejébe veszi. Ez nem azt jelenti, hogy innentől minden elsőre menni fog és az életed olyan, lesz, mint a karikacsapás. Nem. Ez azt jelenti, hogy felvértezed magad a legjobb dologgal, amid valaha is lehet: ÖNMAGADDAL. A belső fényeddel, amit ha engedsz kivetülni, mutatja az utat és bármennyi akadály jöjjön is eléd az úton, a fényedet követve képes leszel mindegyiket megmászni és menni tovább. 

Ha szükséges, állj meg egy időre, pihenj, kapcsolj ki, aztán mély levegőt véve indulj újra útnak. Hidd el, ha végre képes leszel az önostorozó mondatok helyet, kedves, simogató gesztusokat tenni magad felé, azzal óriási lépést tehetsz afelé, hogy kiegyensúlyozottabban és boldogabban élj. Nem kell ehhez más, csak az, hogy megtanuld (el)hinni: Születésedtől fogva fénylő csillag vagy. ♡

Félelem. Egy érzés, amely váratlanul telepedik ránk, gúzsba köt, és nagyon nehezen enged el. Egy érzés, amely megannyi formában jelentkezhet. Egyvalami azonban mindben közös: olyan dolgot vetítenek elénk, amely a legtöbb esetben csupán a képzeletünk szüleménye. Egy gát, amit azért húzunk fel tudattalanul is, hogy megvédjük magunkat. Hogy ne essen bántódásunk, ne sérüljön a lelkünk, ne kerüljenek karcolások a testünkre.

De tényleg létezik az, amitől annyira óvnánk az épségünket?

Félünk. Mindannyian. Nagyon sokszor. Félünk a sötétben. Félünk, ha túl magasan vagyunk. Félünk a pókoktól. Félünk attól, hogy önmagunk legyünk. Félünk mások véleményétől. Félünk a kudarctól. Félünk az elutasítástól.

Ismét Matthew McConaugheyt kell, hogy idézzem. Azt írja a könyvében: Tudni az igazat, látni az igazat és elmondani az igazat, ez mind más tapasztalat. Aztán felteszi a kérdést: Mi az az igazság, amit tudsz, amit látsz, és amit elmondasz? Mi az az igazság, ami szerint élsz?

Az igazság ez: mind félünk valamitől. Te is, én is, a szomszéd az utcádból, a kiszolgáló a pékségben, a tanár az iskolában, a politikus a pulpituson, a híresség a képernyőn. Mindannyiunknak vannak rejtett kis zugaink, ahol a szorongásaink sokkal hangosabbak, mint a bátor és előrenéző gondolataink.

De mi az az igazság, ami szerint élünk? Vagy élni szeretnénk? Az, hogy magabiztosan akarunk lépkedni a sötétben, nem félve attól, mi leselkedik ránk. Bátran akarunk lenézni a magasból átadva magunkat a kilátás élvezetének. Még a pókokkal is barátságban akarunk élni, ha többnyire tisztes távolságból is. :)  Sőt: önmagunk akarunk lenni, őszintén, vidáman, merészen, nem tartva senki véleményétől. EZ AZ IGAZSÁG. ♡

Az utóbbi időben nagyon sokszor jutnak eszembe a gyerekkori emlékeim. Néha tudatosan idézem fel őket, máskor egy adott szituáció vagy érzés hozza elő valamelyik kedves emlékem. Mert igen, azt mondhatom, gyerekkorom emlékei jórészt szépek, kedvesek számomra. Vagy talán az idő szépítette meg valahogyan mindet?

Egy biztos: mostanság mindre úgy gondolok vissza, mint tanulságra, vagy mint olyan „jaj, de jó volna újra gyerek lenni” pillanatra. És most nem azokra a jeles alkalmakra gondolok, amikor nyakig elmerültünk valamilyen, több tucat kalóriát tartalmazó nyalánkságban (habár bevallom, azok sem másodpályás emlékek), hanem inkább azokra, amelyek azt idézik, mennyire másmilyen volt akkor a gondolkodásunk. Mennyivel több energia és lendület volt bennünk. Mennyivel könnyebben vettünk akadályokat. Mennyivel több időt fektettünk abba, hogy felhőtlenül boldog legyünk. Mondd, vajon hol veszítjük el azt a gyereket útközben?

Zsiványlogika. Ezt a kifejezést Matthew McConaughey élettörténetének könyvéből tanultam. És igen, a mi gyermekkorunkat is számtalan zsiványlogika határozta meg. Az egyik talán az, hogy úgy hittük, bármire képesek vagyunk. Gyermeki lelkesedésünk és lendületünk azt táplálta bennünk, hogy ha valamit meg tudunk álmodni, akkor azt meg is tudjuk valósítani. És ezt most nem Walt Disney elhíresült idézete mondatja velem. Tényleg így gondoltuk. Lehet, hogy végül nem is valósult meg, de előtte az álmodozás öröme annyi szépet adott, annyi felejthetetlen pillanatot, hogy már nem is számított a végcél. Hát nem ezt mondja minden élet(mód) tanácsadó? Hogy ne csak a célt lásd, hanem az utat is élvezd. Gyerekként mi ezt ösztönből tettük. Nem kellett senkinek sem mondania. Tudtuk, éreztük, hittük.

Emlékszem, az egyik nyáron a barátnőmmel minden nap lesétáltunk az utcánk végében, a főút mellett elhelyezett padhoz, és akár órákig is képesek voltunk ott üldögélni: zenét hallgattunk, énekeltünk, csacsogtunk, nevettünk, és ami a valódi célunk volt, a szőke hercegre vártunk. Álmodoztunk. Mélyen hittük, hogy ha minden nap ott ücsörgünk, egyszer csak elszáguld mellettünk az egyik arra járó autóban, és az a momentum lesz végzetünk pillanata.

Megsúgom: a szőke herceg sosem tévedt arra, mi mégis boldogok voltunk minden nap. Vidámak, felszabadultak, szabadok. Vajon miért felejtünk el így élni? Miért hagyjuk, hogy a hétköznapok, az évek, a nehézségek szürkeségei nyomják rá a pecsétjüket az életünkre, és nem az a valaki uralkodjék felettünk, aki valójában, ott legbelül vagyunk? 

Valahol azt is hiszem, hogy teljesen másmilyen lenne ez a világ, ha a felszabadult és boldog gyermeki énünk élne bennünk. De ez egy másik nap bejegyzése. Addig is, gondolkodjunk el azon, vajon mit súg az a kisgyerek nekünk? Meghalljuk őt vagy elsétálunk mellette? Mindent elborító mosolya és önfeledtsége biztosan a hasznunkra válna ma is. :) 

Ma is eljön velünk egy virtuális kávéra az egyik kedves Nőtársunk, aki ma nem más, mint Kutasi Edina, a Dontforgettosmileandread blog szerzője. Edina a könyvek és az olvasás szerelmese, már évek óta ajándkozza meg követőit a könyvekről alkotott írásaival, amely nemcsak egy szimpla vélemény, naz ő blogján sokkal több rejlik a sorok között. A könyvek és szereplők szelleme beköltözik a betűi közé, és gyöngyszemként gurul ki az olvasó elé. Edina az olvasás szeretetét nyújtja úgy, hogy az bárki számára értéket adó lehet. Nála biztosan találsz egy olyan kötetet, ami a te tetszésedet is elnyeri. Ha pedig mindezt tovább fűzöm, kirajzolódik az is, hogy Edina a könyvmolyság mellett arra is rávilágít, hogy ha valamit igazán szeretünk, akkor mindig találunk időt és alkalmat rá, hiszen a számunkra igazán fontos dolgok adják az élet valódi esszenciáját. Edina orvostanhallgatóként a vizsgák, az órák, a gyakorlatok és miegymás mellett szán időt arra, hogy elmerüljön a könyvek varázslatos birodalmában, ahová a követőit is meginvitálja. Ma bújjatok be picit ti is a sorai közé a vele készült interjún keresztül:

Siker az, ha a tanulásom megérik, ha nemcsak túl vagyok az adott vizsgán, de mindannak, amit megtanultam, később a karrieremben is hasznát veszem. Ezt egy hallgató nem mindig érzi, sőt, elképesztő milyen mennyiségű anyagot kell bevágnunk mennyi idő alatt,  de utólag mindig látni, melyik tárgynak milyen értelme volt. (Reméljük!).

Mindemellett azt is személyes sikernek könyvelem el, ha egyensúlyt tudok tartani a hobbi-egyetem-magánélet hármas között, amikor minőségi időt tudok tölteni a családdal, barátokkal, ugyanakkor pedig sikeres vagyok az életem többi területén is.