Az utóbbi időben nagyon sokszor jutnak eszembe a gyerekkori emlékeim. Néha tudatosan idézem fel őket, máskor egy adott szituáció vagy érzés hozza elő valamelyik kedves emlékem. Mert igen, azt mondhatom, gyerekkorom emlékei jórészt szépek, kedvesek számomra. Vagy talán az idő szépítette meg valahogyan mindet?

Egy biztos: mostanság mindre úgy gondolok vissza, mint tanulságra, vagy mint olyan „jaj, de jó volna újra gyerek lenni” pillanatra. És most nem azokra a jeles alkalmakra gondolok, amikor nyakig elmerültünk valamilyen, több tucat kalóriát tartalmazó nyalánkságban (habár bevallom, azok sem másodpályás emlékek), hanem inkább azokra, amelyek azt idézik, mennyire másmilyen volt akkor a gondolkodásunk. Mennyivel több energia és lendület volt bennünk. Mennyivel könnyebben vettünk akadályokat. Mennyivel több időt fektettünk abba, hogy felhőtlenül boldog legyünk. Mondd, vajon hol veszítjük el azt a gyereket útközben?

Zsiványlogika. Ezt a kifejezést Matthew McConaughey élettörténetének könyvéből tanultam. És igen, a mi gyermekkorunkat is számtalan zsiványlogika határozta meg. Az egyik talán az, hogy úgy hittük, bármire képesek vagyunk. Gyermeki lelkesedésünk és lendületünk azt táplálta bennünk, hogy ha valamit meg tudunk álmodni, akkor azt meg is tudjuk valósítani. És ezt most nem Walt Disney elhíresült idézete mondatja velem. Tényleg így gondoltuk. Lehet, hogy végül nem is valósult meg, de előtte az álmodozás öröme annyi szépet adott, annyi felejthetetlen pillanatot, hogy már nem is számított a végcél. Hát nem ezt mondja minden élet(mód) tanácsadó? Hogy ne csak a célt lásd, hanem az utat is élvezd. Gyerekként mi ezt ösztönből tettük. Nem kellett senkinek sem mondania. Tudtuk, éreztük, hittük.

Emlékszem, az egyik nyáron a barátnőmmel minden nap lesétáltunk az utcánk végében, a főút mellett elhelyezett padhoz, és akár órákig is képesek voltunk ott üldögélni: zenét hallgattunk, énekeltünk, csacsogtunk, nevettünk, és ami a valódi célunk volt, a szőke hercegre vártunk. Álmodoztunk. Mélyen hittük, hogy ha minden nap ott ücsörgünk, egyszer csak elszáguld mellettünk az egyik arra járó autóban, és az a momentum lesz végzetünk pillanata.

Megsúgom: a szőke herceg sosem tévedt arra, mi mégis boldogok voltunk minden nap. Vidámak, felszabadultak, szabadok. Vajon miért felejtünk el így élni? Miért hagyjuk, hogy a hétköznapok, az évek, a nehézségek szürkeségei nyomják rá a pecsétjüket az életünkre, és nem az a valaki uralkodjék felettünk, aki valójában, ott legbelül vagyunk? 

Valahol azt is hiszem, hogy teljesen másmilyen lenne ez a világ, ha a felszabadult és boldog gyermeki énünk élne bennünk. De ez egy másik nap bejegyzése. Addig is, gondolkodjunk el azon, vajon mit súg az a kisgyerek nekünk? Meghalljuk őt vagy elsétálunk mellette? Mindent elborító mosolya és önfeledtsége biztosan a hasznunkra válna ma is. :)