Felmerült bennem a kérdés, miért hisszük azt, hogy az álmaink nem elég jók, vagy éppen azt, hogy mi nem vagyunk elég kiválóak az álmainkhoz?

Napok, sőt hetek óta bizonytalan voltam. Kerestem a kapaszkodót, amitől új erőre kapok és lendülettel telve vághatok bele a munkába, mégis csak egyre bizonytalanabbá váltam. Minél erősebben akartam a biztosítékot, annál ingoványosabb talajra kerültem.

Egészen a mai napig. Mert ma felismertem: nem vagyok céltalan. Van valódi célom, mélyről jövő, ösztönző. Van álmom, amely elég jó, és amelyhez én is pontosan jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Nem kell se több, se kevesebb. Csupán én magam. 

Az álmaim a részemet képezik. Az álmaim az életem. Az álmaim én magam vagyok. Mindig is én voltam. Sokáig sirattam azt, hogy elengedtem az álmaimat, hagytam elúszni őket valamiért, ami fikarcnyit sem ért. És ennek a hibának eredményeképp minden elveszett. Pedig nem így van. Aztán hiába tértem vissza a korábbi céljaimhoz, a keserű érzés bennem maradt. Mert olyan sokáig cipeltem, hogy már az vált a részemmé. 

Egészen eddig a pillanatig. Mert ráébredtem, hogy az álmaim mindig is velem voltak. Azokban a pillantokban is, amikor úgy hittem, minden odavan, amikor a legnehezebb volt. Ehhez pedig nem kellett más, mint egy röpke időutazás. Néhány régi, már-már elfeldett dokumentum, amik az utamba csöppentek és amikor megnyitottam őket, minden világossá vált. 

Az álmom bennem van. A lelkem egy részét képezi. És a célom ebből fakad. Hiszem azt, hogy mindannyiunknak van egy szeglet a lelkében, ahol az álmai élnek. Ha pedig abból a sarokból egy egész házat felépítünk, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy az álmaink már nem csak a bensőnkben élnek. ♡

Te belestél már a saját kis szegletedbe? :)